A tegeződő forma a korábbinál többféle kapcsolattípusban lett használatos, így változatai is kialakultak: a tegező formával együtt használt megszólítások vagy azok hiánya nemcsak stílusbeli különbségeket idéz elő, hanem különböző társas jelölő érték is kapcsolódik az egyes kombinációkhoz.

A tegezéssel hagyományosan keresztnévi, becenévi, családias jellegű rokonsági megszólítások kapcsolódtak össze: ezek kölcsönös használata a szoros, bizalmas viszonyon kívül egyenrangú kapcsolatot is jelez. A tegeződés egyik fontos terjedési iránya, hogy a nem egyenrangú, de nem formális jellegű, a bizalmas viszony kiépülésére lehetőséget adó viszonylatokban is szerepet kap. Ennek a változásnak az egyik fő kiindulópontja a család volt: a családon belüli kölcsönös tegeződés a társadalom városi, elsősorban értelmiségi rétegeiben jelent meg először, mára egy generáció különbség esetén általánossá vált, a legfiatalabb korosztályban már a nagyszülők magázása is ritkának számít. Ezekben a viszonylatokban a tegezés rokonsági-családi megszólításokkal, illetve a keresztnév + néni/bácsi változattal jár együtt.

Ezzel a terjedési iránnyal párhuzamosan a családon kívüli szolidáris, de nem egyenrangú viszonylatok is tegezővé válását is megfigyelhetjük, például alá-fölérendelt viszonyban lévő munkatársak között is. Ezekben a helyzetekben a tegező forma rangra, pozícióra utaló szerepfőnevek használatával is összekapcsolódhat (doktor úr, tanár úr, professzor úr), árnyalva a társas jelentést, a tegezés és a magázás közötti udvarias átmenetet teremtve.

A tegezés – másik terjedési iránya révén – főként a fiatalabbak körében egyenrangú, de nem bizalmas viszonylatokban is használatos. Az azonos életkor nyelvhasználati szolidaritást teremtő hatásának határát korábban a huszonéves korra tették, az adatok alapján ma ez már 40 éves korig tolódik. A 18-40 év közötti korcsoportban a tegező forma választása az utcán, információkérő helyzetben, a bolti eladók, pincérek megszólításában egyaránt igen magas arányt mutat, sőt még a hasonló korú rendőrt megszólítva is előfordul.

A tegezés ezekben a helyzetekben a kölcsönösség feltételezésére épül, ennek ellenére a beszédpartnerek nem mindig igazodnak egymáshoz. A terjedés folyamata ugyanis azt idézi elő, hogy egyes csoportok, főként a fiatal városi népesség számára megváltozik a tegezés értéke, hivatalos helyzetekben is megfelelő stílusú formaként értékelhetik, emiatt pedig eltérhet a különböző szociokulturális hátterű beszédpartnerek által a tegező formának tulajdonított társas szerep. A tegeződés ezeknek az eseteknek a nagy részében a névszói megszólítási formák hiányával jár együtt, ez a változata a bizalmasság, intimitás kifejezését nélkülözve az életkori szolidaritást, a beszédpartnerek fiatal korát jelzi.

A tegezésnek tehát a más megszólításokkal való tipikus kapcsolódásai alapján három fő változata különíthető el: (1) a keresztnévvel, illetve rokonsági megszólításokkal együtt járó tegező forma, amely akár a korkülönbség ellenére is érvényesülő bizalmasságot mutat; (2) a tiszteletadó nominális formákkal együtt járó tegezés, amely az informális viszonylatokban meglévő tiszteletet, rangbeli különbséget képes érzékeltetni; (3) illetve a 35-40 év alattiak nyelvhasználatában a névszói formák nélkül álló tegezés, amely nem bizalmasságot, hanem pusztán életkori azonosságot, illetve arra épülő kötetlenebb, lazább stílust fejez ki.

A nominális formák nélküli tegezés egyértelműen kor alapján használt forma, ez pedig elindíthat egy olyan folyamatot a nemtegező formák társas jelentésének alakulásában, amely a nemtegező formákhoz az életkor szerepét kapcsolja hozzá elsősorban, így a tegező és magázó formák megoszlását meghatározó tényezők között az életkor meghatározóbbá válhat, mint a tisztelet, illetve a távolságtartás kifejezésének dimenziója. Amiatt azonban, hogy az életkori alapú tegezés a megszólítások hiányával jár együtt, egy informális, de mégis személytelen kapcsolattartási stílus formálódásához járulhat hozzá.

A tegezésen belüli változatok társas jelölő értékének elkülönülése azért lényeges folyamat a kapcsolattartási gyakorlatok átalakulásában, mert előkészíteni látszik egy olyan rugalmasabb megszólítási szokásrendet, amelyben elsősorban a névszói formák változatossága, nem pedig a tegezés-magázás kettőssége határozza meg a társas viszonylatok minőségének nyelvi alakítását.

A kép forrása: www.istockphoto.com

A szerző nyelvész, az Eszterházy Károly Egyetem főiskolai tanára, közel 20 éve kutatja a megszólítások használatát. Az írás megjelenését az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP18-4-EKE-2 azonosító számú Új Nemzeti Kiválóság Programja támogatta.