A közvéleményt mindig is foglalkoztatták a névadási szokások. Cikkünkben ezúttal a nyolcvanas évekbe repülünk vissza, és megvizsgáljuk, hogyan vélekedtek az emberek az akkori utónévadási szokásokról.

Úgy tűnik, hogy az akkori közvélemény nehezen tűrte a hagyományos névanyag hirtelen kibővülését, mivel a hazai névkultúrára (máig) jellemző a hagyományok őrzése, tisztelete. A nyolcvanas években a „régi szép magyar nevek” (pl. Margit, Julianna, Rozália) megritkulását a „cifra, előkelő” divatos nevek számlájára írták. Egyes divatellenes irányzatok szerint a Krisztina, Enikő, Renáta nevek extrémnek számítottak. A Csenge, Hajna, Szabolcs, Levente nevet választó szülőket egyesek a magyarkodással, sőt nacionalizmussal vádolták; míg azokat, akik gyermekeiket Lindának és Martinnak keresztelték, idegenmajmolással.

Több nyelvész – köztük Bárczi Géza – felhívta a figyelmet rá, hogy a magyar nevek jelentős része idegen eredetű: a bibliai és a nyugat-európai nevekre épül. Amit ma régies, szép magyar névnek tartunk (Mária, Erzsébet, István, János), mind-mind idegen eredetűek.

Az úgynevezett magyar nemzeti nevek közé sorolták az eredeti magyar neveket (Hajnalka, Farkas); a főleg török eredetű, ún. ősmagyar neveket (Zoltán, Zsolt, Örs); az írói névalkotásokat (Tímea, Gyöngyvér), és azokat is, amelyeket idegen eredetük ellenére általában magyarnak tartanak, és amelyek más népeknél nem vagy alig ismeretesek: Attila (gót), Ildikó (< ném. Krimhilda), Piroska (< lat. Prisca). A nyolcvanas években azt állapították meg, hogy 1945 óta az ilyen típusú nevek aránya egyre nő; ennek oka a szülők tudatos szándékán az is lehet, hogy bátrabban mernek ritkább nevet adni gyermeküknek.

A névadáshoz kapcsolódó előítéletek sokszor nem magukat a neveket, hanem a névadók társadalmi helyzetét érinti. Egy újságíró például furcsállotta, hogy egy munkásházaspár a hármas ikreinek az Anett, Ivett és Bernadett neveket adta, holott a régi rendszerben csak a grófkisasszonyoknak voltak ilyen neveik. Ugyanígy nemegyszer előfordult, hogy a városi értelmiségiek bírálták a falusi névadási szokásokat, azt kívánták tőlük, hogy változatlanul őrizzék a hagyományos neveket. Budapesten valamivel több újonnan divaba jött nevet adtak, de ezek között több olyan név akadt, amely vidéken (falun) a korábbi generációk korosztályában gyakori volt, ezért e neveknek ott nem is volt újdonságértékük (Eszter, Anna, Zsófia, Péter, András, Márton).

A névkutatók azt a végső tanulságot fogalmazták meg, hogy a különleges utónevet nem státuszszimólumként adják a szülők, vagyis nem a magasabb társadalmi helyzetet kifejezendő. A névadás sokkal inkább az ízlés, utóbbi pedig a kultúra függvénye, nem közvetlenül a társadalmi helyzeté.

Ez vajon ma is így van? Önök mit gondolnak?

(Utónevek böngészéhez ajánljuk az MTA Nyelvtudományi Intézet Utónévportálját.)

Forrás:

Bíró Ágnes 1985. Státusszimbólum-e a keresztnév? In: Bíró Ágnes – Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.) Nyelvi divatok. Gondolat Kiadó. Budapest.

A kép forrása: www.derigo.me.