A japán tiszteletiségi nyelv (keigo) igen sokszor úgy tűnik fel a kezdő nyelvtanulók számára, mintha egy külön önálló nyelv lenne a japán nyelven belül. Helyes használatához nemcsak sok gyakorlás, nyelvtani szabályok sokaságának megtanulása, hanem a japán gondolkodásmód és társadalmi berendezkedés ismerete is szükséges. Azonban ha egyszer megismerjük a működését, akkor a (sztereotipikusan) hiearchiában gondolkozó, a csoportérdekeket végletekig tisztelő és örökké harmóniára törekvő japán embert is megértjük (és meg is szeretjük) vele együtt. Ebben a cikksorozatban arra teszünk kísérletet, hogy felfedjünk néhányat a maga komplexitásában is gyönyörű japán tiszteletiségi nyelv titkai közül.

A japán nyelv fő funkciója – sok más nyelvvel ellentétben – nem az információcsere. Ez azt is jelenti, hogy a japán nyelvi eszközök elsődlegesen nem azt a célt szolgálják, hogy valamilyen tudást vagy információt juttassanak el egyik partnertől a másikig. Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy a japán nyelv leglényegesebb szerepe nem más, mint a kommunikációban résztvevő felek közötti harmónia kialakítása és megőrzése, így nem az elhangzott információ maga, hanem a közlés módja lesz a meghatározó a kommunikáció során. Nem azon van a hangsúly, hogy mit közlünk, hanem azon, hogy hogyan közöljük azt.

A mélyen gyökerező tisztelet és a harmóniára való igény kulcsfontosságú volt a japán nyelv használatában és fejlődésében egyaránt, és fontos szerepet játszik ma is, a japán etikettben, kézművességben, művészetben, gyakorlatilag a kultúra minden aspektusában. A harmonikus kapcsolatok kialakítására irányuló vágy a mozgatórugója a japán társadalomnak, így a beszélgetőpartnerek közötti harmónia sérülése negatív következményekkel jár(hat), és károsan befolyásolhatja az adott kapcsolatot.

Felmerül a kérdés, hogy a harmónia miért áll minden más érték felett, és miért élvez ilyen kiemelt figyelmet a japán társadalomban. Ahogy Lu fogalmaz, a japánoknál elvi kérdés az, hogy a harmóniát minden körülmények között fenntartsák. Ellenérzéseik kinyilvánítása csak azért, mert nekik éppen ellenkezni volna kedvük, kerülendő magatartásforma.

A harmónia tisztelete a konfucianizmusban gyökerezik. A konfucianizmus tanai Kínából érkeztek Japánba az Edo korszakban (1600–1867) és megteremtették a Japánban addig még nem ismert – vagy az addig a pillanatig nem különösképpen meghatározó – hierarchikus társadalmi rétegződést. Szigorúan hierarchikus szerkezet volt jellemző és jellemez ma is bármely csoportot; és a csoporton belüli interperszonális kapcsolatok működését is a hierarchia irányította és irányítja. Elkerülhetetlen, hogy az individuum minden esetben felismerje a csoportjában betöltött helyét és szerepét és ennek megfelelően viselkedjen. A japán kulturális közegben a harmónia egyet jelent a jól definiálható társadalmi szabályok betartásával és a különböző társadalmi státuszú csoporttagok kooperatív és zökkenőmentes kommunikációjával akár a csoporton belül, akár a csoporton kívül.

A csoport(juk)on kívül rekedve a japánok teljesen reménytelenül viselkednek, képtelenek megbirkózni a nehezebb helyzetekkel, ezért a csoportból való kizárás minden japán legnagyobb rémálma. Azt a lehetőséget pedig, hogy nem tudnak eleget tenni a csoport tagjaként rájuk rótt kötelezettségeiknek, nos, azt még elképzelni sem merik. A csoportért dolgozni mindig elsőbbséget élvez, az egyén céljai vagy álmai csak ezután következnek.

A hét évszázadon át tartó feudalizmus alatt (1192–1867) a központi vezetés által létrehozott és minden körülmények között betartatott összetett szabályrendszer minden egyes falucskát elért és a távoli hegyvidék legutolsó házaiba is eljutott. Minden természetszerűleg is hierarchikus berendezkedésű csoportot (pl. család, falu), amelynek az individuum tagja volt, felülről, erős kézzel irányították. Mi több, nemcsak a közösségi élet főbb kérdéseiben jelölték ki az utat, de az egyén életének legjelentéktelenebb történéseit is kontroll alatt tartották. Egyáltalán nem meglepő, hogy egy ilyen közegben a nyelv, mint a kommunikáció legfontosabb eszköze is átalakult, mégpedig úgy, hogy az is tükrözte a csoport vertikális szerkezetét. Abban az időben tudni és aszerint viselkedni, hogy az adott csoportban milyen szerepet tölt be valaki, és hol a helye a hierarchiában, nem puszta udvariassági kérdés volt, hiszen egy rossz szó könnyen a sértegető utolsó szavává is válhatott, elvégre a megsértett fél játszi könnyedséggel vethetett véget a valós vagy vélt arcátlanságnak, kardjával leválasztva a botor elkövető fejét annak nyakáról. Így magától értetődő módon jött létre a ma is rendkívül formalizált ún. tiszteletiségi nyelv, mely elkövetkezendő sorozatunknak témája lesz.

Felhasznált irodalom

De Mente, B. 1997. The Japanese have a word for it: The complete guide to Japanese thought and culture. Passport Books.

Kaim, R. 2002. Keigo: A lexicon of control. Japan Times, March 31. http://www.japantimes.co.jp/community/2002/03/31/general/keigo-a-lexicon-of-control/

Lu, D.J. 1997. Japan: A documentary history. New York: M.E. Sharpe.

Ruzickova, E. 2001. Picture dictionary of gestures: American, Slovak, Japanese and Chinese. Bratislava: Comenius University.

Soucova, J. 2005. The Japanese honorific language: its past, present and future. Asian and African Studies, 14 (2).