Az igei alaptagú állandósult szókapcsolatokról és a belőlük -ás/-és képzővel létrehozott szerkezetekről, összetételekről szóló sorozatunk utolsó részéhez érkeztünk. Az előző posztokból megtudhattuk, hogy az állandósult szókapcsolatok nagy része akkor is különírandó, ha -ás/-és, ritkábban -tal/-tel vagy -ó/-ő képzővel látjuk el őket, mivel egy képzőnek nincs összetétel-teremtő ereje. Mégis sok olyan összetételünk van, amely az egy képző ellenére egybeírandó, pusztán hagyományos alapon, de olyan is van, ahol jelentésváltozás történt.

Nézzük meg például a nyitva tartás – nyitvatartás esetét. Ez a kifejezés a szabályzat 11. kiadása alapján különírandó volt. Az írásgyakorlat azonban gyakorta szembement a helyesírási normával: üzletek ajtajain rendre nyitvatartás alakban volt olvasható. (Itt jegyezzük meg, hogy a nyitvatartási idő mind a régi, mind az új szabályzat szerint így helyes, mivel képzők halmozódásáról van szó: -ás, -i, melynek már összetétel-teremtő ereje van, az új szabályzat szerint pedig azért helyes, mert -i képző nélkül is egybeírandó ilyen jelentésben.)

Világosan látszik, hogy a nyitvatartásnak kialakult egy olyan jelentése, amely egy adott üzlet vagy vendéglátóipari (sic!) egység üzemidejét jelenti. Ezt „szentesítette” a szabályzat 12. kiadása, amely felvette az egybeírt alakot is, hozzátéve, hogy csakis ilyen jelentésben írható egybe. Továbbra is különírandó minden olyan jelentésben, amely nem üzemidőt jelent, például: A klímaberendezés üzemeltetése mellett az ablakok nyitva tartása tilos.

(A pontosság kedvéért hozzátennénk, hogy a nyitva tart, nyitva( )tartás esetében nem raggal jelölt határozós kapcsolatról van szó. Itt az ige határozói bővítménye nem ragos főnév, mint a nyakon vág, üzembe helyez stb. esetén, hanem határozói igenév, amely jelöletlen [határozóiigenév-képző van rajta, -va, ez azonban nem számít jelöltségnek]).

Hasonló a helyzet a partra szállás – partraszállás kérdésével. Ha azt mondom, hogy a mozgó csónakból nehezemre esett a partra szállás, marad a különírás. Egybeírást akkor kell alkalmazni, ha ’hadművelet’ jelentésben használjuk, gondoljunk csak a normandiai partraszállásra. – Egyébként a régi szabályzat mindkét jelentésében egybeíratta a kifejezést, dacára az egy képzőnek.

S mi a helyzet a nyakon üt → nyakon ütés, pofon üt → pofonütéssel? Miért van külön az első, és miért van egybeírva a második?

Arról van szó, hogy a nyakon egy ragos névszó, míg a pofon (már) nem az. Utóbbi (az etimológiai szótár tanulsága szerint) feltehetőleg a pofa szóból származik, és bár az -on valaha határozórag volt, a pofon már jó ideje határozószóvá vált, vagyis már nem érzékeljük azt, hogy az -on valaha határozórag volt. (Határozószók gyakran keletkeztek ilyen módon, l. pl. agyon, bár az is inkább igekötőnek mondható most már.)

A pofon kettős szófajú szó, egyrészt tehát határozószó, másrészt viszont főnév is: kaptam egy pofont, pofonegyszerű – ezekben az esetekben például.

S hogy miért van tehát egybeírva a pofonvágás, pofoncsapás, pofonütés? Egyik feltételezés szerint (ez a kevésbé valószínű) elemezhető úgy, hogy pofonnal való megütés, amely jelöletlenné vált: pofonütés. Valószínűbb, hogy inkább arról van szó, hogy ezekben az összetételekben a pofon szófaja határozószó, s mivel a határozószói szófaj eleve jelöletlen, jelöletlenné válás miatt nem keletkezhet összetétel egy határozószói bővítményű -ás/-és képzős főnévből. Marad tehát a jelentésváltozás, illetve a hagyomány mint szóösszetétel-teremtő ok.

Az Osiris Helyesírás szerint az ilyen típusú összetételek alapvetően jelentésváltozás miatt keletkeznek: hirtelensült, kinnlevőség, rögtönbíráskodás, egyedüllét, otthonülő. A pofonütés esetében azonban nem beszélhetünk jelentésváltozásról, így marad a hagyomány mint az egybeírás oka.

A kép forrása: matracguru.hu.