A h betűt sok latin betűs nyelv használja egyfajta jolly-jokerként is: például arra, hogy az előtte álló betű hangértékét módosítsa vagy éppen megőrizze (pl. angol sh [s], francia és portugál ch [s], portugál nh [ny], spanyol ch [cs], olasz és román gh [g] – e, i előtt, hogy ne [dzs]-nek ejtsék stb.). Az újlatin nyelvekben (francia, katalán, portugál, spanyol stb.) ezen kívül ma csak történeti okokból használják (vagyis azért, mert a latin szóban is benne volt), vagy pl. az olasz nyelvben, néhány szóban írásbeli jelentésmegkülönböztetésre szolgál (anno ’év’ / hanno ’nekik van’). A spanyolban emellett a latinban még meglévő, de aztán eltűnt szó eleji mássalhangzó (nevezetesen az f-, a g- vagy a h-) nyomát is őrizheti (pl. fabulari > hablar ’beszél’, germanu(m) > hermano ’testvérֹ’), illetve pár esetben puszta hagyományból kerül a szó elejére, ki tudja miért (pl. inflare > hinchar ’felfúj’).

A franciában és a spanyolban viszont szintén találunk h-t olyan szavak elején is, amelyek a latinban még magánhangzóval kezdődtek, amely később kettőshangzóvá alakult. Így pl. a latin oleu(m) ’olaj’ szónak a franciában ma huile [üil], az orphanu(m) ’árva’ szónak pedig a spanyolban huérfano [uerfano] felel meg (érdemes tudni, hogy az újlatin névszók a latin tárgyesetű alakok folytatói). De vajon mit keres az ilyen szavak elején a h, amikor semmilyen előzménye nincs, és soha semmilyen hangot nem jelölt? Miért nem lehet csak *uile-t és *uérfano-t írni?

Nos, a „rejtély” megfejtéséhez egészen az ókori tipográfiai hagyományokig kell visszamennünk, amelyek elég sokáig éltek még a középkorban is. Tudni kell ugyanis, hogy a római, majd a középkori íráshagyományban az u és a v ugyanannak a betűnek a tipográfiai változatai voltak – vagyis mindegy volt, hogy például a latin (spanyol, olasz) ’élek’ igealakot VIVO vagy uiuo formában írták-e. Ennek oka, hogy a latinban eredetileg nem létezett [v] hang sem, a v betű az [u] magánhangzó-fonémát jelölte, amelyet ha rövid volt, magánhangzók előtt és között kezdetben mindig „félhangzónak”, vagyis angolos [w]-nek ejtettek. A kései latinban azonban ez a félhangzó szó elején és magánhangzók között [β]-vé vált (ez egy olyan mássalhangzót jelöl, amelyet úgy ejtünk, mint a [v]-t, de csak a két ajak közelítésével, a felső fogsor nélkül), ahogyan ma is ejtik a spanyolban.

A latin [u] hang tehát a középkorra kettévált: egy magánhangzó – [u] – és egy új mássalhangzó – az egyszerűség kedvéért mondjuk [v]-nek – lett belőle, az írás viszont még sokáig mindkettőt ugyanazzal a betűvel jelölte (amíg nem különült el egymástól teljesen és következetesen az u a magánhangzó, a v pedig a mássalhangzó jelölésére). Ahhoz tehát, hogy a helyes hangértékkel tudják olvasni azokat a szavakat, amelyeknél nem lett volna egyértelmű, hogy a magánhangzót vagy a mássalhangzót kell-e ejteni, ezt valahogyan jelölni kellett. A megoldás pedig az volt, hogy mivel – értelemszerűen – mássalhangzó után az u/v csak magánhangzót jelölhetett, ezért hogy azt magánhangzónak, és ne [v]-nek olvassák, egy h betűt írtak a szó elejére, jelezve ezzel, hogy utána az u/v a rövid [u] hangot jelöli. (Teljesen hasonló volt a helyzet az i és j betűkkel, amelyek szintén csak tipográfiai változatok voltak, ezért a szabály rájuk is érvényesült.)

Bár valószínűleg igen ritkán adódhattak olyan helyzetek, amikor a szövegkörnyezetből ne derült volna ki egyértelműen, hogy az adott szót hogyan kell olvasni, így meg tudtak különböztetni írásban olyan szavakat, mint pl. a spanyol HVIDA (huida) [uida] ’menekülés, szökés’ és VIDA (uida) [vida] ’élet’, vagy a francia HVIT (huit) [üit] ’nyolc’ és VIT (uit) [vi] ’él(t)’, HVILE (huile) [üil] ’olaj’ és VILE (uile) [vil] ’gonosz, aljas [nőnemben]’.

Noha a mai modern tipográfiában a h betű eme szerepére már régen nincs szükség, a hagyomány máig megőrizte írásban az ilyen szavak elején.

A szerzőről:

Az El Mexicano blog szerzője. Alapvégzettsége szerint mérnök, érdeklődésből több mint 20 éve foglalkozik a spanyol nyelvvel és történetével.

A kép forrása: www.facebook.com/elmexicanoblog.