Néhány évtizede a legsemlegesebb megszólítás levél élén a Kedves X! típusú volt (az X tartalmára e posztban nem térnénk ki). Emellett erősebb érzelmi töltetet fejezett ki a Drága X!, nagyobb fokú tiszteletet a Tisztelt X! és variánsai (Igen tisztelt X! Mélyen tisztelt X! stb.). Megfigyelhető tehát, hogy a bevett formák mind jelzős szerkezetek voltak. Ez helyesírási szempontból egyszerű helyzetet eredményezett; legfeljebb arról tudott szólni a helyesírási szabályzat, hogy a megszólítás végére hivatalosabb stílusban felkiáltójelet teszünk, fesztelenebb, magánjellegű levelezésben a vessző is elmegy. Meg arról, hogy megszólításban általában a főneveket is nagy kezdőbetűvel írjuk, a mellékneveket viszont nem, de oldottabb stílusban a főnevek nagybetűzése akár el is maradhat.

Azzal párhuzamosan azonban, hogy a levelezés lényegében áttevődött a hagyományos papírformátumról az elektronikus hordozóra, fesztelenebbé, beszédszerűbbé vált – legalábbis – a magánlevelezés. Ez a levélstílus sok elemén tükröződött, de most maradjunk a megszólításnál. A hagyományosabb formák közül a Kedves X! mintha hidegebbé, távolságtartóbbá, formálisabbá vált volna (a többi forma stílusértéke lényegében változatlan maradt, talán a Drága X! érzelmi töltete fokozódott némiképp), helyét átvette – természetesen csak tegező viszonyban – a Szia, X! formula (és nem különösebben ritka a puszta megszólítás: X! sem). A Szia, X! nyelvi szerkezete azonban teljesen más, mint a Kedves X!-é. Míg a hagyományos megszólítások – mint láttuk – mind jelzős szerkezetek, a Szia, X! egy köszönés és egy szoros értelemben vett megszólítás kombinációja. A megszólítás részei tehát nem állnak közvetlen nyelvtani viszonyban egymással.

Most jön egy kis nyelvtanozás, de mivel az írásjelhasználatnak a magyar helyesírásban mondattani alapjai vannak, ez itt elkerülhetetlen. Tehát: mind a köszönés, mind a szoros értelemben vett megszólítás ún. tagolatlan, azaz állítmányt nem tartalmazó (tag)mondat, és a tagmondatokat írásjellel, azaz legtöbbször vesszővel választjuk el egymástól, így az ilyen megszólításokban is szükséges a vessző használata, bár tapasztalataink szerint ezt a legritkább esetben szokták kitenni.

A problémát egyfelől a hagyományos megszólítások mintája okozza, másfelől valóban nehezen érzékelhető két tagolatlan tagmondat esetén az önálló tagmondat voltuk. De nézzük meg, miként kombinálódna a megszólítás két fele egy tagolt tagmondattal: Szia, hogy vagy? Hogy vagy, Peti? Itt egyértelműen látszik a vessző kitételének szükségessége.

Most tehát már remélhető, hogy mindenki világosabban lát e kérdésben, úgyhogy viszlát, olvasó!